A kastély falai közt művészek és művészetek váltják egymást, kisebb koncertek és előadóestek örvendeztetik meg a vendégeket, sőt, a kert egy ízben még annak a bizonyos, „átkeresztelő erejű” fesztiválnak is helyet adott.

 

– Valljuk be, hogy a „mámor” végződés minden kultúra nélkül is kiválóan illik a kastély hangulatához. Gondolom, önök is ezt érzeték meg, amikor „előző életükből” – hogyan is? – ide telepedtek.


 

 – Valamikor szenvedélyes régiségkereskedő voltam, de idővel igencsak eluntam – válaszolja Krajcsovics János. – Így hát azt gondoltam: milyen jó lesz mindannyiunknak, ha helyette a ló-mániás fiam kedvéért lovasiskolát nyitunk valahol vidéken, s nem nagy erővel ugyan, de keresgélni kezdtem. Szerencsémre a barátaim között tudhatom Tomay Miklós belsőépítészt, aki történetesen Pest és Nógrád megye kastélyait mérte föl, s adott is egy lehetséges tippet: Pusztazámort. A név hallatán föltettem a kezem: olyan messzire nem megyek. A „messziről” azonban hamar kiderült, hogy Budapesttől húsz-harminc percnyire van. Akkoriban a falu iskolája működött a leromlott kastélyban, s az önkormányzat azt találta ki, hogy aki épít egy új iskolát, cserébe megkapja a kastélyt. Na, akkor már úgy éreztem: érdemes idejönni! Az épület első pillantásra nem lopta a szívembe magát, egyrészt, mert romos, vakolatát vesztett volt, másrészt mert az 1870-es, neobarokk stílusú épületbe az 1900-as években némiképpen „belenyúltak”, s az ettől nem tűnt valami gusztusosnak. Ám amikor megkerültem, akkor elvesztem... vagy inkább megtalálódtam. Megláttam a valamikor főbejáratként szolgáló, hátsó barokk homlokzatot, és azt gondoltam: innen egy tapodtat sem tovább! A kertbéli héttörzsű tölgyfába pedig olyan módon szerelmesedtem bele, hogy úgy érzetem: nélküle nem élet az élet.

 

– Na és a tó?!


 

– Az éppenséggel nem látszott. Az iskola idején ugyanis betemették, mert veszélyes volt a gyerekekre, különösen télen, amikor befagyott. Újabb szerencséje volt az életemnek, hogy megismertem a régi tulajdonosokat, és még jó viszonyba is keveredtem velük. Kilenc-tíz éves körüliek lehettek, amikor kiebrudalták innen a családot, az úr ma New Yorkban, a hölgy Sidney-ben él. De néha eljönnek Magyarországra, és ilyenkor mindig meglátogatnak egy idős nénit a faluban. Már építkeztünk, amikor a férfi átszólt, hogy pár percre beugranának hozzánk. A pár percből több órás beszélgetés lett, boldogan mutogattam nekik, hogy itt ez lesz, ott az lesz, amíg egyszer csak elszégyelltem magam. Ne haragudjon, mentegetőztem, borzasztó, hogy én azt mutogatom, ami mind a maguké volt, és úgy teszek, mintha én lennék a gazda. A férfi erre azt felelte: de hiszen nem maga vette el, és én csak örülök, hogy nem az enyészeté lesz, hanem valaki ápolja, szereti. Egy hét múlva New Yorkból ötven darab régi fotó érkezett a házról és a kertről, azokon lehetett látni a tavacskát. Sok munka volt a helyreállításával, de mára sikerült rendbe hoznunk a biológiai egyensúlyát.

 

– Még nem itt tartunk, hanem ott, hogy meglátta a homlokzatot és a tölgyfát, benyúlt a zsebébe, és…


 

– Oda ugyan nyúlhattam volna! Ehelyett egyenesen az önkormányzathoz szaladtam, hogy én vagyok az, aki új iskolát akar építeni nekik. Kiderült, rajtam kívül még ketten jelentkeztek, csakhogy én az iskola mellé kultúrát, sportot és lovat is ígértem, papírt hoztam a Műemlékek Állami Gondnokságától a szakmai múltamról, szóval, amit lehetett, mindent bedobtam. Mint később kiderült, az is mellettem szólt, hogy a másik két jelentkező öltönyös, nyakkendős, táskás úr volt, szemmel láthatólag befektetők. Én viszont egy szál farmeres, inges, táska nélküli civil: láthatóan megszállott. Ma azt mondja a polgármester meg a jegyző: rólam lehetett tudni, hogy ha egy fillérem sincs, akkor is megteremtem mindazt, amit ígértem.

 

– És így is lett. Ma a magáé a kastély, a park, a tó, no és a „mámorító” dicsőség.

 

– Az utóbbi számomra nem egyértelműen kedves emlék: a fesztiválra nagyon ráfizettem. Kicsit elszálltak a vágyaink a realitástól, a megálmodott napi háromszáz vendég helyett csak százhúsz érkezett. Ráadásul: ősszel fesztivált rendezni…! Amikor már mindenkinek elege van! Úgyhogy erre nem vagyok nagyon büszke.

 

– De legalább az a napi százhúsz ember jól érezte magát.


 

– Teljes mámorban. A dicsőség tehát megvolt, de – ha csak nem érkezik valamiféle segítség – a folytatás elmarad. Úgy néz ki, ez a szomorú jövő, mert a sok pénzért beadott pályázatomra egy év alatt nem hogy támogatást, de még választ sem kaptam. Én már a fesztivál előtt is rendeztem előadóesteket, kisebb koncerteket, amolyan zsíroskenyeres, vagy töltöttkáposztás, borocskás, jóízű beszélgetéses estéket. Önző módon már csak azért is, mert kicsit messzebb kerültem a kultúrától, hát ide hozom magamnak, a barátaim meg, ha kedvük tartja, jöjjenek utánam, és élvezzék ők is.

 

– Meg a barátok barátai és azok barátai is. Hiszen ez a kastély nemcsak az otthona, hanem otthonos fogadó is.

 

– Valójában úgy működik, mint az otthonom, ahova beengedem a barátaimat. Talán pimaszul nagyképűen hangzik, amit mondok, de igaz: én nem hirdetek, hozzánk ide kell találni. Ebből nem szabad populáris helyet csinálni, mert akkor többé nem lesz az otthonunk, és elveszíti a hangulatát. Jöjjön el hozzánk nyolc-tíz ember, lovagoljon, teniszezzen, ússzon, élvezze a természetet, én pedig főzök, felszolgálok nekik. Odaülök hozzájuk beszélgetni, de este kilenckor fölteszem a kezemet: kezit csókolom, nekem lejárt a napom, én elmentem a családomhoz. De önök mintha csak otthon lennének: ott a jégszekrény, vegyék ki az ásványvizet, a sört, és éljék az életüket úgy, ahogy tetszik. No, ettől hiszem azt, hogy egészen más dolgot találtam ki, mint ami a megszokott.

 

– A berendezés nem lehet az eredeti, hiszen itt iskola működött. Mégis az az érzésem, mintha a történelem innen semmit nem sodort volna ki.


 

– Ahhoz, hogy ez így legyen, mindenünket el kellett adnunk. A lakásunkat, a nyaralónkat, a boltomat, és ennek köszönhetően az addig három különböző helyen lévő tárgyaim itt összetalálkoztak. Arról már esett szó, hogy régiségkereskedő voltam, de arról nem, hogy mielőtt azzá lettem, filmgyári berendező voltam, azt megelőzően pedig az IBUSZ-nál dolgoztam. Hétévente váltottam, s mintha csak egész életemben erre készültem volna. Filmgyári berendezőként mindent megtanultam a díszletekről, régiségkereskedőként össze tudtam gyűjteni azokat a tárgyakat, amelyekből jó díszletet lehet kiállítani, IBUSZ-osként pedig az idegenforgalomhoz lett közöm. De ezeknél mind fontosabb az életem párja, aki ebből a jól összehozott belsőből igazi otthont tudott teremteni. Ehhez nem elég a férfi, ehhez asszony kell.